Az alapvető kötelesség nem választás kérdése

A tűzzománcot a legnagyobb szerelmének valló, a pécsi tanárképző főiskolán végzett Némethné Andorka Klára a 2010/2011-es tanév végén elbúcsúzott diákjaitól, ami nem azt jelenti, hogy teljesen bezárult előtte az iskola kapuja, csak befejezte a mindennapos tanítást. Nyugdíjba vonulás után is úgy érzi, hogy az 1976-ban, friss diplomás korában megfogalmazott hitvallása semmit sem változott, mert most sem tudná néhány mondatba belesűríteni a pedagógus pálya lényegét és az iránta táplált szeretetét. Ami biztos, hogy gyermekként nagy hatással volt rá az a bősárkányi utcabeli idős házaspár, akik még az édesapját is oktatták. Mivel kisiskolásként a tanító nénivel együtt indult haza, elragadtatva fogadta el az apróbb ajándékokat: cukorkát, üvegcséket, színes dobozkákat, képeslapokat; akkor ezek nagyon sokat jelentettek neki. Egyszerű vidéki szülők gyermekeként, a természet közelében felnövő Némethné Andorka Klára példaképeit szintén tanárai közül választotta, akiket érettebb korában már nemcsak a jóságukért, hanem a nagy tudásukért is megcsodált. – Kezdetben szórakozásként éltem meg a rajzolást, aztán örömömet leltem benne, és egyre jobban érlelődött bennem a gondolat, hogy rajztanár leszek. Nagyon boldogan választottam második szakként a biológiát – idézte fel a kezdeteket a tanár, akinek pályája úgy alakult, hogy a természetismereti tárgyat sosem tanította. Szerinte ebben a mostani matematikára, informatikára és  nyelvtudásra összpontosító közegben különösen nehéz elismertséget szerezni a vizuális kultúrának, pedig a pedagógusnak nem a tantárgyakra, hanem a gyermek teljes személyiségének formálására kellene fókuszálnia. Rengeteg út vezet a szép felismeréséhez, melyben a rajz nagyon sokat segíthet. A pedagógusnak a döntés a szó szoros értelmében a kezében volt, de több évtizedes munkálkodása során rengeteget vívódott amiatt, hogy mennyit mutasson meg a technikai fogásokból, és mikortól hagyja, hogy személyiségének megőrzése mellett a diákot a fantáziája magával ragadja.
Némethné Andorka Klárának jelentős szerepe volt abban, hogy a néptánc és a zeneoktatás mellett alapszintű képzőművészeti oktatás indult Csornán. Eltökéltségében olyan pártolója akadt, mint amilyen az akkori művészetkedvelő igazgató, néhai Pájer Imre volt. A rajztanár ha jól belegondolt, legszebb emlékeit mégsem az iskolai hétköznapok során szerezte, hanem azokon a kevésbé szokásokra és fegyelemre épülő táborokban, szakkörökön és játszóházakban, ahol közelebb kerülhetett a gyerekekhez. Ezek nem egyszerű szünidei nyaralások voltak, hanem olyan  alkalmak, amelyeken értelmes feladatokkal bízták meg a gyerekeket, akik a Magyar Képzőművészeti Egyetem Csornán megrendezett háromhetes továbbképzése jóvoltából számos neves művésszel kerültek kapcsolatba.
A pedagógus a következetességet édesapjától tanulta, így szinte belenőtt abba, hogy az előtte álló feladatokat mindig megoldja, még ha elsőre nem is látta a kiutat. Mindamellett, hogy alkalmazkodni kell a gyerekek és az adott kor igényeihez, szerinte sokan félreértelmezik az iskolai demokráciát, mert az alapvető kötelesség nem választás kérdése: azt igenis végre kell hajtani. Az a tanuló válik értékes emberré, aki ezt akár egy rajzos feladat kapcsán is elsajátítja. A város életébe is bekapcsolódó volt széchenyis nevelő sosem vágyott szaktanácsadói és egyéb magasabb beosztásra, pedig lett volna rá lehetősége, helyette inkább a szolgálatot választotta, és igazi, “népi tanítóként” vonult nyugdíjba. Boldogan őrzi azokat a kedves tárgyakat, melyeket régi tanítványai készítettek és adtak át neki hálából. A személyes üzenetekkel tűzdelt emlékek mellett a legnagyobb jutalom talán az volt számára, amikor egykori diákja megállította: Én azért lettem pedagógus, mert maga volt a példa! – Akik több évtized távlatából így tudnak utánam szólni, azoknak az életében talán jelentettem valamit, és ha egy kis morzsával is hozzá tudtam tenni a személyiségükhöz és ízlésvilágukhoz, a kulturáltságukhoz, akkor talán nem volt felesleges ez a pálya. Mert mit fejlesztünk? Nem a kézügyességet, hanem a fegyelmet,  a kitartást és a szép iránti vonzódást – fogalmazott a több ezer tanítvánnyal rendelkező interjúalany, s érdekességként megjegyezte, hogy a csornai Széchenyi-iskola mostani negyven egynéhány fős tantestületének egynegyede szintén a növendéke volt. Talán annyi privát megjegyzést elbír ez a cikk, hogy az írója is emlékszik a rajzórák hangulatára, amely szintén hozzájárult ahhoz, hogy manuális képességei híján, többszörös kitérő után,  felnőtt fejjel mégis a győri főiskola művészeti intézetének vizuális tanszékén szerezze meg egyik végzettségét. A sok régi nebuló csak örülhet annak, ha egy-egy városi kiállítás vagy rendezvény alkalmával ismét találkozik a tenni akaró pedagógus alkotásaival.