A doni katasztrófa emléknapja Beleden

Megemlékezéssel egybekötött koszorúzást tartottak a beledi II. világháborús emlékműnél. A 83 évvel ezelőtti eseményeket Árvai Eszter művelődésszervező idézte fel, majd ünnepi köszöntője után a 17. gyalogezred III. zászlóaljában harcoló Németh József tizedes ránk maradt naplójából olvasott fel a megjelenteknek.

„1943. január 12-én, a Vörös Hadsereg alakulatai átfogó offenzívát indítottak a velük szemben álló Magyar Királyi II. Honvéd Hadsereg ellen a Don-kanyarban. A megfelelő fegyverzet és felszerelés nélkül kiküldött, lehetetlen feladattal megbízott honvédek ezrei szenvedtek, és vesztek oda a mínusz 40 fokos orosz térben. A 250 ezer fős II. Magyar Hadsereg kötelékéhez tartozó honvédek és munkaszolgálatosok közül mintegy 125-130 ezeren estek el, sebesültek meg, vagy estek fogságba.

A II. Magyar Hadsereget német követelésre, kormányközi egyezmény alapján küldték ki a keleti frontra. A németek igényeit hosszas alkudozás után sikerült leszorítani, de azon az áron, hogy a magyar csapatokat hadászati vonatkozásban a németeknek rendelték alá. Felfegyverzésükre illetően pedig csak szóbeli ígéretet kaptak Berlinből. 1942. tavaszán mintegy 200 ezer katonát küldtek ki a don kanyarba, de már az év novemberében döntöttek arról, hogy kiszállítanak egy 45-50 ezres kontingenst, benne 20 ezer munkaszolgálatost, a magyar katonák egy részének leváltására.

Ez azonban éppen az 1943. január 12-i szovjet támadás időpontjával esett egybe, így azok sem jöhettek haza, akiket leváltottak volna. Emiatt mintegy 250 ezres magyar hadsereggel kell számolni.”

Részlet a magyar honvéd naplóbejegyzéséből: „Ma sem tudom pontosan, hogy hányadika van, s milyen nap. Reggeltől estig csak megyek. Lábaim majd elszakadnak, de menni muszáj. Sokszor bizony, még szállásunk sincs. Az éjszakát a szabad ég alatt töltöm. Ha házba megyünk, mindjárt kizavarnak bennünket. Fegyvereinket, s kinél, pisztoly van, elveszik. Ennivalót hetek óta nem kapunk, csak tengődünk és szenvedünk. Már három éjszaka nem aludtam, és két este nem ettünk vacsorát. Hosszú éjszakákon, szabad ég alatt, dermesztő hidegben nagyon sokat szenvedtünk valamennyien.”