Képeivel a természet által keltett érzéseit közvetíti

A beledi fotós annak idején az aktív zenélést váltotta fel a fényképezéssel, s idestova negyven esztendeje szerez örömet képeivel magának és környezetének. A hetvenes-nyolcvanas években igen elterjedt volt a szociofotózás, mellyel ő is foglalkozott.  Kovácsműhely című sorozatával első díjat nyert a csornai Rábaközi Napok alkalmából megrendezett egyik kiállításon. Az alkotó ezután a természetfotózás felé fordult, és szép lassan kialakult mostani irányvonala. A nagyvadakat megörökítő képein kívül a felvételek szinte mind saját tanyájának 500-600 méteres körzetében készültek, így innen származnak a békákat, a törpegémeket, a csigákat és a madarakat ábrázoló fotók. Az első kategóriába tartozó felvételekhez pedig olyan helyre volt szüksége, ahol nem háborgatják a kirándulók, ezért egyik barátja gondozása alatt álló területet szemelte ki erre a célra. E háborítatlan természeti környezetbe  ember nemigen teszi be a lábát, ezért a fotós itt csendben meghúzhatja magát úgy, hogy ne zavarja a vadak megszokott életét.
Molnár István a többi fotósnak azt tanácsolja, ha észreveszik a megörökítendő témát, ne habozzanak, mert ideálisabb helyszínt úgysem találnak, viszont közben könnyen elillan mellettük a felfedezés öröme. Ez alól csak néhány kivétel van, mert akad olyan képe, amely hosszabb vajúdás eredménye. A beledi fényképész olyan biztos kézzel tartja a gépet, hogy legjobb művei sem állványról készülnek. Lehet, hogy a környezetét kicsit más szemmel nézi, mert az úton járva olyan dolgokat is felfedez, amelyre sokan inkább rálépnek. Az analóg korszakot idézik a Zenit és Praktica felvevők, majd ezután jött a Pentax, később pedig a Nikon. Molnár István alapító tagja volt a fővárosban létrejött Nimród Fotóklubnak, mely az ország minden tájáról vonzotta a fényképészeket. A beledi fotós különféle indíttatástól vezérelve 1994-től több mint tíz éven át pihentette a fényképezőgépet, barátai azonban visszavárták a csapatba. Molnár István 2008 karácsonyára digitális fotómasinát kért a Jézuskától, s azóta sem hagyott fel hobbijával. Pályázatokon elért helyezéseinek természetesen örül, de ezeket egyfajta eredményként könyveli el, mert ugyan sokat ad a profi ítészek   véleményére, az igazi sikert mégiscsak az emberek érdeklődése hozza meg számára. Hamar rájött: ha szeretne felzárkózni a profi fotós világhoz, akkor muszáj a jobb technikára áldoznia.

A vadászok nagyméretű trófeáról, a halászok óriási kapásokról regélnek, de a fotós szerint képei önmagukért beszélnek.
– Az élményeim, képeim története fönt van a falon, ahhoz nem kell hozzáfűzni semmit. De ha mégis magyarázni kell, akkor nagyapám szavai jutnak eszembe:  Fabrikálás közben sündörögtek körülötte, és megkérdezték tőle, hogy „Szerbusz Jóska, hát te mit csinálsz?” Ha nem látod, akkor úgyis hiába magyarázom – mesélte a riportalany a régi, de tanulságos történetet. A fotósnak az a véleménye, ha nem látszik a képen a közvetített gondolat, akkor inkább le kell venni a falról. A befogadó dolga pedig a fotó által közölt információ feldolgozása, ezért a tárlatnézegetés tulajdonképpen párbeszéd az alkotó és a néző között. Molnár Istvánt nem a mindenáron való fényképezés hajtja, mert számára ez a tevékenység a természetben való tartózkodás kiegészítője. A  mezőgazdasági vállalkozónak a megélhetésért folytatott kemény küzdelem mellett mindig marad annyi ideje, hogy törődjön kedvelt elfoglaltságával.