Az idős mester még mindig bírja a munkát

Az 1928. február 1-jén született Tatai István az elemi iskola befejezése után egy évig a téglagyárban dolgozott, majd a sorsfordító inasévei következtek. Ifjúkorában kereskedő szeretett volna lenni, de a szakma telítettsége miatt oda nem vették fel. Gyenge fizikumú gyermekként nem volt sok választása, fodrásztanulónak jelentkezett. A Szabadkáról idekerült tanítója apránként avatta be a mesterség rejtelmeibe, és egyre több feladattal bízta meg a munkára fogékony fiatalt. Az apró-cseprő dolgokból mind komolyabb eredmények születtek, és a tanuló szépen belejött a kézügyességet is igénylő tevékenysége. Nemcsak belediek fordultak meg a reggel héttől este kilenc óráig nyitva tartó üzletben, hanem jöttek a környékről is. A háború után három fodrász kapott iparengedélyt, de a történet mesélője szerint mindegyik megélt. A KIOSZ 25 éves kisipari munkájának elismeréséül “ezüst gyűrűvel” tüntette ki a mestert. A szövetkezet megszűnése után Tatai István önálló lett, és részletre vásárolta meg az akkori berendezést, mely azóta is szolgálja az idős mestert. A kis házon lévő egyszerű felirat ma is hirdeti a falakon belül igénybe vehető szolgáltatást. A szinte muzeális értékűnek számító bútorok és eszközök mellett igen érdekes képet mutat az a néhány műanyag flakonba töltött vitalizáló hajfixáló, valamint  korszerű szépségápolási kellék, mely jelzi, azért a modern idők szele ide is bekéredzkedett. – Nagyon már nem erőltetem, de még bírom a munkát – mondta a beledi fodrász, aki még ma is fogadja a szépülni vágyó vendégeket. – Jönnek, amikor akarnak! – tette hozzá könnyedén. Vidéki igen kevés van, mert már minden községben van fodrász. Beleden férfiként már csak én dolgozom. Ha éppen nem “fodrászkodik”, konyhakertjében a gyümölcsfákkal szorgoskodik, és mint mondta, nagyon szeret horgászni.
Tatai bácsi élete nemsokára igen nagy változás előtt áll, mert ha el tudja adni a házát, végleg abbahagyja szakmáját, és Győrben élő fiához költözik. Nem fog-e hiányozni a megszokott tevékenység? Nevetve válaszolt a kérdésre: nem hiszem, mert előbb-utóbb ráun az ember. Ami biztos, nála ez az egyhangúság nem következett be túl korán. A belediek nem tehetnek mást, mint belenyugodnak “örökös fodrászuk”elvesztésébe, és a 19. század végén készült bútorokat az önkormányzat szeretné megőrizni az utókornak.