A magyaroknak a szabadság fénye különlegesen csillog - 1956-os megemlékezés Csornán

– Sokáig úgy tűnt, a múlt és az elnyomás erői végérvényesen visszahúznak minket, mi magyarok azonban egy különleges „szabadság nemzet” vagyunk – fogalmazott Dömötör Csaba, az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából rendezett csornai ünnepségen. A szabadságharc brutális leverése ellenére a nép kimondta: Elég volt a kommunizmusból!

Az 1956-os ünnepség Csornán a hagyományoknak megfelelően a városháza elől induló fáklyás felvonulással vette kezdetét. A Soproni úti ’56-os emlékműnél tartott megemlékezésen közreműködtek a Soproni SZC Hunyadi János Technikum diákjai. A forradalom és szabadságharc tiszteletére rendezett városi ünnepségen beszédet mondott Dömötör Csaba parlamenti államtitkár.
– Csornán a nagyobb események október 26-án kezdődtek. Délelőtt már a mostani Szent István téren gyülekezett a tömeg. Király László agronómus nemzeti színű zászlót adott a raktárból a fiataloknak és hozzáláttak a kommunista jelképek eltávolításához. A csoport a rendőrséghez vonult, ahol a rendőrök önként távolították el a vörös csillagokat. A tömeg egyre bátorodott és gyarapodott, majd a felszabadulási obeliszkhez vonult – mondta Dömötör Csaba, majd így folytatta a csornai eseményekre való visszaemlékezést. – Tudták, hogy a beton monstrumot nehéz lesz ledönteni, ezért egy tejszállító teherautót vetettek be, de ez önmagában nem volt elég erős. A megoldást egy traktor jelentette, amelyet a Csepel teherautó elé fogtak és így együttes erővel ledöntötték a kommunizmus legnagyobb csornai szimbólumát. Az érzelmek kitörésére jellemző, hogy az emlékműnek a darabjait sem kímélték, kalapáccsal estek neki. Egyikük, Gulyás Imre azt kiabálta, széjjel kell verni , hogy a pora se maradjon. Akkor, abban a percben úgy tűnhetett, a monstrumnak tényleg nem marad még pora sem, mint ahogy a kommunizmusnak sem, ebben az országban. Minden egyes kalapácsütés ütés volt a rettegett diktatúra addig örökkévalónak hitt építményén.
Mint tudjuk, a történelem másként alakult, mint ahogy a csornai és az ország számos pontján kiálló szabadságharcosok tervezték. Az eufória jeleneteit a terror napjai követték és ezt a vidéket sem kímélték. Már a csornai megmozdulások első napján megérkeztek az első baljós hírek. Ide Csornára egy motoros hozta őket. Azt mondta, Mosonmagyaróváron sortűz dördült, és egy csornai személy is az áldozatok között van – hangsúlyozta az államtitkár. A hír igaz volt: Kovács István, a negyvenegy éves kőműves egyike volt azoknak, akik a legtöbbet adták a hazáért. Egyike 1956 ismert és kevésbé ismert hőseinek. A szabadság kiáltások helyét csend, a lyukas zászlók helyét gyászért lángoló gyertyák, a közösségben megélt remény helyét a börtönök magánya váltotta fel.

Eshet eső, fújhat metsző szél, jöhetnek tankok vagy éppen lovas roham, azóta is összegyűlünk Magyarországon és szerte a világon, mert emlékezni akarunk – utalt a magyarok állhatatosságára, főleg, ha a hazájukról van szó. 1956 sokadjára bizonyította, hogy a magyaroknak a szabadság fénye különlegesen csillog. A szabadságot azonban soha nem adták ingyen, küzdeni kellett érte némettel, tatárral, törökkel, osztrákkal és orosszal is. Nagy és annál is nagyobb elnyomókkal, melyek csak területet, erőforrást láttak bennünk, mi viszont hazát, családot, évezredes kultúrát és közösséget.

Fotó: Szabados Tibi